Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Szövetség parlamenti képviselőjelöltje válaszol.

Brassó, Marosvásárhely és a legutóbbi 16 évben Székelyudvarhely. Ez a három város talán a legmeghatározóbb számodra.

Igen, ezt nyugodtan mondhatjuk. Szülővárosomra, Brassóra, mindig is úgy gondoltam, mint Erdély és az erdélyiség kicsinyített mására. Szászok, magyarok és románok között nőttem fel, s ott vált egyértelművé számomra, hogy az erdélyi sors egyet jelent egymás kultúrájának megismerésével és megbecsülésével. Kisgyerekként a családban azt tanultam, hogy a „régi brassóiak” hagyományosan mindhárom nyelvet – magyart, németet és románt – beszélték, jómagam nagymamámtól gyakorlatilag a magyarral párhuzamosan tanultam meg németül, és iskolakezdés előtt dédnagyapámtól románul, úgy, hogy mindketten magyarok voltak.

Aztán jött Marosvásárhely és az egyetemi évek. Gyakorta előfordul, hogy az ember nem csak szakmát választ magának, hanem hivatást is. Mintha veled is ez történt volna.

Amikor 1987-ben bejutottam a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetemre, életem e tekintetben megpecsételődött. Az általános orvosi kar elvégzésével régi álmom vált valóra: arra vállalkoztam, hogy a gyógyítás révén segítsek embertársaimon.

Közben a tanulóévek idején az általad ismert addigi világ megváltozott: jött 1989 és a forradalom.

Valóban nagy változásokat éltünk meg. Az emberellenes diktatúra látszólag atomjaira hullott. Ma már tudom, hogy megannyi káros és mérgező öröksége él velünk napjainkban is, de akkor – fiatal egyetemistaként, s mint oly sokan mások is – én is hittem abban, hogy egy új világ alapjait tehetjük le, hogy a jövő a kezünkben van és csak rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk ezzel a lehetőséggel. Ezt egyébként a mai napig hiszem: lehetőségünk van a változtatásra.

Az egyetem elvégzése után dolgoztál kórházban, majd gyógyászati segédeszközöket gyártó- és forgalmazó cégeket vezettél.

Bár választott hivatásomat mindig komolyan vettem, már elég korán éreztem, hogy figyelmem és érdeklődési köröm más irányokba is kiterjed. A rendszerváltást követően egyre inkább érdekelni kezdtek saját közösségem ügyei – egyszóval: a közélet. Így lettem megalakulásától a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) vezetőségi tagja, majd pedig elnöke is.

A MOGYE egykori diákjaként folyamatosan figyelemmel követted egykori egyetemed helyzetét.

Az orvosi egyetem megvédése alapvető közösségi érdek. Mind a mai napig szívügyemnek tekintem az erdélyi magyar orvosképzés ügyét. Nekünk, erdélyi magyaroknak, alapvető jogunk, hogy magyarul tudjuk elmondani a minket gyógyítónak, mi fáj, mi a panaszunk. Ennek pedig egyik első és legalapvetőbb feltétele a magyar nyelvű romániai orvosképzés, melynek megvédéséről egyetlen pillanatra sem mondhatunk le.

Az MMDSZ-ben vállalt tisztségeken kívül más szervezetekben is tevékenykedtél?

A rendszerváltást követően nem sokkal a Reform Tömörülés alelnöke lettem, ám az élvonalbeli (aktív) politizálástól – ha csak viszonylag rövid időre is – visszavonultam. Legkorábban 2012-ben vállaltam ismét közéleti szerepet: az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásakor éreztem úgy, hogy ismét helyem van az erdélyi magyar politikában, így a Néppárt székelyudvarhelyi első elnöke lettem, s még abban az évben a székelyudvarhelyi helyi tanácsba is beválasztottak – önkormányzati képviselőként. 2016-ban, miután visszaléptem a polgármesteri jelöléstől Székelyudvarhely jelenlegi polgármesterének, Gálfi Árpádnak a javára, a Néppárt megyei önkormányzati listáján indultam, s így szereztem megyei önkormányzati képviselői mandátumot.

Melyek azok az orvosi pályán szerzett tapasztalatok, melyeket a közéletben is hasznosítani tudsz?

Orvosként tudom: a gyógyítás során tényleges eredményt csak aprólékos és kitartó munkával lehet elérni, ismerve a betegség és a gyógymód minden részletét. Ugyanez a közéleti munkára is hasonlóképpen igaz. Közösségi „betegségeinkre” csak úgy találhatunk gyógyírt, ha annak minden részletével tisztában vagyunk, s ha a kezelést – bármilyen fáradalmas és hosszantartó is legyen – pontról-pontra végig visszük. A politika – vagyis a köz szolgálata – elsősorban nem a látványos intézkedéseken és hangzatos beszédeken múlik, hanem a szakmai felkészültségen és helyzetünk pontos felismerésén.