A tavalyi romániai népszámlálás előzetes adatsorai alapján egyértelműen ki lehet (és ki is kell) mondanunk: az erdélyi magyarság lélekszámvesztése drámai méretű, fogyásának számai jól mutatják a magyarság ellen békeidőben folytatott csendes genocídium eredményességét.

Az előző (2011-es) népszámláláshoz képest a mai Romániában élő magyarság száma 225 ezer fővel, alig egymilliónyira csökkent. Ez azt jelenti, hogy egy évtized alatt az erdélyi magyar nemzetrész elvesztette lélekszámának egy ötödét. Hogy jobban érzékeltessük a helyzet súlyosságát, a népességfogyás közel annyi, mintha a legnagyobb magyar lakosságszámmal rendelkező Hargita megye teljes magyar lakossága eltűnt volna. Fontos ugyanakkor aláhúznunk, hogy a fogyás mértéke és aránya az elmúlt három évtizedben folyamatosan gyorsult, összességében pedig a rendszerváltás utáni első, 1992-es népszámláláshoz viszonyítva több mint 620 ezerrel csökkent a lélekszámunk. Ez azt jelenti, hogy három évtized alatt elvesztettük közösségünk közel 40 %-át, és ezzel az erdélyi és partiumi magyarság száma az 1850-es évek szintjére esett vissza. Ha ezen a negatív trenden nem sikerül változtatni, a század végére az erdélyi magyar nemzetrész szinte teljesen eljelentéktelenedik, és a fél évszázaddal ezelőtt még erős és életképes, mára szinte teljesen elenyészett erdélyi szászok vagy zsidók sorsára jut.

A fentiek tükrében az első és legfontosabb, hogy végre nézzünk szembe a tényekkel: amennyiben a jelenlegi úton haladunk tovább, az egykor államalkotó erdélyi magyarság még ebben a században több mint egy évezredes történelme végére érhet. Ebben a súlyos helyzetben tehát nem csupán megengedhetetlen, de a közösségünkkel szemben elkövetett bűn minden olyan magyarázkodás, vagy közlés, amely kisebbíti a bajt, vagy ami még rosszabb, részsikerként próbálja tálalni az eredményt. Egyenesen ki kell mondani: az, hogy a három évtized alatt több mint hatszázezer fővel zsugorodott romániai magyarság 2022-ben még egymillió főt számlált, nem eredmény, nem siker, nem ok az örömre, hanem súlyos és riasztó népesedési katasztrófa.

Valamennyi olyan próbálkozás, amely a népszámlálás adatsorainak drámaiságát kétes politikai számításból elhallgatni vagy elfedni próbálja, közösségünk egészséges önvédelmi veszélyérzetét tompítja, amivel tovább ront helyzetünkön. Nem létezhet olyan politikai haszon és pártérdek, amely miatt az egymilliós népszámlálási eredményt akárcsak részsikerként is lehetne közölni, ezért arra szólítunk valamennyi magyar politikai szereplőt, hogy a saját kommunikációs szempontjaikat legalább ebben a kérdésben szorítsák a közösségi érdek mögé.  

Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy az elmúlt három évtized viszonylagos szabadsága és jóléte több szempontból is többet rombolt közösségünkön, mint a megelőző hetven év nagyromán és nacionálkommunista totalitárius rendszerei együtt. Ennek fényében az erdélyi magyar közképviselet jelenlegi Bukarest-centrikus stratégiája, pontosabban ezen stratégia kizárólagosságának erőltetése zsákutca: a magyar közösség felmorzsolódásához és elfogyásához vezet. Meglátásunk szerint ugyanis a drámai népességvesztésnek nem csupán a magyarságnak az országos átlaghoz képest rossz gazdasági helyzete vagy alulképzettsége az oka, hanem legalább annyira ok az az általános értékválság is, amely abból a hibás politikai gyakorlatból származik, amely valamennyi – a közösségi identitásmegőrzés szempontjából maghatározó – helyi és országos ügyünket a bukaresti parlamenti választási eredményességnek és a folyamatos kampánykommunikáció szempontjainak rendeli alá.

A magyar közéleti kommunikáció és a napi valóság súlyos távolságra kerültek egymástól. Szomorú példája ennek a jelenségnek a gyermekvállalást segíteni hivatott kormányzati intézkedésekből és az olcsó politikai tőkeszerzés logikája szerint összetákolt, de végig nem gondolt Családok, Ifjúság és Esélyegyenlőség Minisztériumának hasznosságáról szóló sikerpropaganda, valamint egy kétgyermekes család napi anyagi gondjai között tátongó űr. A népszámlálás eredményeinek tálalása is a fentieket igazolja.

Ennél csak az tragikusabb, ahogyan a bukaresti szalonképesség megőrzése érdekében a magyar közösségi érdekekre való hivatkozással politikai vezetésünk fiókban tartja legfontosabb – éppen a közösségi önazonosság fenntartását és erősítését biztosítani hivatott – ügyeinket, mint amilyen az anyanyelvhasználati jogok, vagy az oktatási és közigazgatási autonómia közjogi kereteinek biztosítása. Másrészt – és ez talán még súlyosabb – ez a vezetők szintjén normává vált politikai pragmatizmus értékrendalakító lett és leszivárgott közösségünk valamennyi szintjére. Elfogadottá és szinte általánossá vált, hogy a szülőföldön maradás és az identitásválasztás is egyszerű gyakorlatiasság kérdése, és ha a politikai konjunktúra ezt megkívánja, bármikor helyettesíthető egyéb gazdasági vagy pénzügyi szempontokkal.

Meggyőződésünk, hogy a drámai számok tükrében az első és legfontosabb az okok és a baj nyílt megállapítása, mely egyben a megoldás felé tett első lépés is. Egyúttal azt is rögzítenünk kell, hogy megkerülhetetlenné vált az erdélyi magyar közképviselet gyökeres szemléletváltása. Vissza kell térnünk azon történelmi hagyományainkhoz, amelyeknek legfontosabb vezérelve a közösségi érdek elsőbbsége az egyéni érdek felett. Szilágyi Zsolt 2014-es államelnöki kampányának jelmondata volt „Románia erdélyesítése”. Jelen állapotunk szerint azonban először nekünk mindannyiunknak kell ismét szívvel és lélekkel erdélyivé válni.  

Az Erdélyi Magyar Szövetség Országos Elnöksége